RÁKOSFALVAI ONLNE RÁDIÓ

Minden vasárnap 10 órától élő közvetítés
   M3U lista           XSPF lista

LEGUTÓBBI ISTENTISZTELET ISMÉTLÉSE

          Ismétlés letöltése

ZÖRGETŐ

Az aktuális szám a képre kattintva letölthető.
Mountain View

A helyénvaló református identitás

Az identitás tudat a gyökereink és hovatartozásunk felőli bizonyosságot jelenti. Többféle magatartásformával találkozunk környezetünkben beszéljünk akár nemzeti, akár hitbeli identitásról.
Ebben a fejezetben azt járom körül mit jelent reformátusnak lenni, nemcsak a szó történelmi értelmében, hanem mai megvilágításban. A jelenlegi helyzetet vizsgálom meg, ahol élünk, az egyházban, a nemzetben és a világban. Az emberek többféleképpen reagálnak erre a témára, valaki közömbös, más fokozottan érdeklődik, van aki tisztán lát, s vannak akiknél zavart okoz ez a téma. Ha a hívő nép kikerüli ezt a témát, könnyen elbizonytalanodik a hit dolgaiban, esetleg félrevezetik a tévtanítások, vagy csak sosem lesz hitben nagykorú.
John Richard de Witt: „Mit jelent reformátusnak lenni” című tanulmányának elején leszögezi: „A hitbeli tájékozódásunkban, önismeretünkben és önmeghatározásunkban fokozottan szükségünk van józanságra”.
Pál apostol figyelmeztet minket „mert aki felettem ítélkezik az Úr az” (1 Kor 4, 4).
Megítélésem szerint a református hit jellegzetessége, nem az egyik vagy a másik tanítás, és az ebből fakadó magatartásforma, hanem a bibliai arányosság, amit újra és újra el kell kérnünk Isten lelkétől.
Református identitásunk keresésében meghatározónak kell tartanunk, amiről Mózes beszél: „Ő a te életed és a te életednek hosszúsága”. (V Móz 30, 20).
Az egyházkormányzás az identitásunk kérdésében is fontos szerepet tölt be, mivel hitéletünket gyülekezeti közösségben kell megélni. A gyülekezetek összefogását szolgáló egyházi struktúra a mai napig a legvitatottabb kérdések közé tartozik. A Magyar Református Egyházunk vezetőinek az egyháztagok sürgető reformtörekvései mellett a kívülállók bírálataival is szembesülniük kell. Holott reformátor eleink épp a túlszervezett, Krisztustól idegen egyházi struktúrát nevezték meg az akkori Katolikus Egyháztól való kiválásuk egyik okának.

Református meggyőződésű evangéliumi keresztyénként én is gyakran szembesülök önazonosságunk kérdésével. Magától értetődően hűnek kell, hogy maradjunk örökségünkhöz, mert a Krisztus Igéjének a Szentlélek által fogant magyarázata olyan, amely meggyőzően és egyértelműen fejezi ki Isten igéjének igazságait. Ezeket az Ókeresztyén egyház már vallotta, de a protestáns reformációban bizonyos értelemben újra felfedezett igazságokká váltak. A reformáció idején a hitvallók elszánták magunkat, hogy szorosan ragaszkodnak Isten Igéjéhez, és ahhoz, ami a Bibliából a Bibliával magyarázva kimutatható. De magában a puszta elszánás nem elég.
„A jelenben elfogadható meghatározásra van szükség, olyan körülhatárolásra, amely a mi korunknak megfelel, s amelyet elődeink, az előző nemzedékek ugyanígy megrajzoltak. Nem légüres térben teológizálunk, és a teológia, mint tudomány nem egyidős velünk”. Ezt nem szabad elfelejtenünk! Nagyon szomorú, hogy előfordultak az egyházunkban olyan írások, vagy prédikációk, amelyek olyan benyomást keltenek, mintha ezzel a szolgálattal /mondanivalóval/ köszöntene be a keresztyénség kora. Az ilyen megnyilvánulás és hozzáállás elfogadhatatlan felekezetünkben.

Történelmi szempontból nincs egyetlen egyedül megnevezhető forrás, amelyet a református hit irányadó megfogalmazásának tartanák. Természetesen a református irányzat kialakulása kapcsán nagyon sokat köszönhetünk Kálvinnak, Luthernek, Zwinglinek, Anselmusnak, Augistusnusnak, Athanasziosznak, Wiclifnek és Husztnak, az általam legjelentősebbnek tartott reformátoroknak. Bármennyire is nagyok voltak ezek az emberek, szavaiknak sohasem tulajdonítottak isteni tekintélyt és nem is várták el, hogy meghajoljanak előttük. Nem véletlen, hogy az evangéliumi keresztyénségnek nincs pápája, aki tévedhetetlen kijelentéseket erőltetne a hívekre. A pápa egyházkormányzást is döntően meghatározza, és beszűkíti a hatásköröket. Úgy látom, ha a református hit hivatalos értelmezésére vagyunk kíváncsiak, az egyházunk hitvallásaiba kell betekintenünk. Elsősorban a Heidelbergi kátéban és a Második Helvét Hitvallásban leírtak mérvadóak számunkra. Előfordult, hogy a reformátusúságot azonosítják a kálvinizmus öt pontjával „teljes romlottság, feltétel nélküli kiválasztás, korlátozott engesztelés, ellenállhatatlan kegyelem, és a szentek állhatatossága”.  Richard de Witt szerint ez a hit igen fontos megfogalmazása, de nem szabad elfeledkezni arról, hogy e tétel a XVII. században egy tévelygő irányzat, az arminianizmus ellenében íródott. A kálvinizmus öt pontja továbbra is jó alap, hiszen a tévtanítások lényege nem változott, de a jellege igen.

A következőkben a református egyházkormányzás szempontjából is fontosnak vélt hit alapelveket veszem részletesebben szemügyre. Ezek az alapelvek ötvözik a reformáció fő tanait. Az azt követő fejezetben a kálvini tételekből indulok ki.

Kiss László